– Avagy: mire képes az elménk, ha önmaga fogságába esik és hogyan képes magát megszabadítani?
Sok szempontból releváns ez a történet.
Bezártság, szorongás, bizonytalanság, kontrollvesztés, kilátástalanság. Pánik.
Ha nem előbb, akkor utóbb könnyen szembe jöhetnek ezek most mindenkivel. Ennek a posztnak lesz egy folytatása, nagyon összecsengenek a tapasztalataim a jelen élethelyzet érzelmi oldalával.
Nem terveztem jó darabig igen mély dimenziókba alá szállni, de most mégis aktuálisnak érzem.
Az alábbi írás tavaly áprilisban született, amikor Glóriával a várandósságom 15. hetében voltam.
Nagyon őszinte és személyes, igazából csak magamnak írtam eredetileg. De tanulsággal szolgálhat most a bezártság idején.
Talán felfedezel magadban olyan tüneteket, mint az erős szívdobogás, verejtékezés, légszomj. Utóbbi a koronavírus fertőzöttség egyik tünete is lehet, de nem csak azé.
Olvass tovább, és meglátod!
Röviden a történet előzménye, hogy egyik éjjel erős vérzésre ébredtem így kórházba kerültem. Kiderült később, hogy a magzatburok elvált a méh falától és keletkezett egy vérömleny. Cca. 2 hónap vigyázzba fekvés volt a jutalmam. Erről majd még írok, mert iszonyatosan releváns ez is abból a szempontból, hogyan használj fel egy szar (kényszer) helyzetet a fejlődésre. De ezt majd legközelebb.
“Hétfőn már délután rosszul kezdtem kicsit érezni magam lelkileg, BEZÁRVA ÉREZTEM MAGAM.
Az sem tett jót, hogy olyan kismamát hoztak mellém, aki ott, akkor elvetélt. Meg az ottlétem alatt is sokat hallottam, hogy épp császároznak valakit, szülést indítanak. Gyakran hallom, hogy a Margitban a szülések nagyon medikalizáltak és imádnak császározni. Szerintem ez egy csomó traumatikus élményemet tudattalanul is felidézte a saját császárommal kapcsolatban…
Aztán nem volt bajom, lefeküdtem este 10-kor, ki akartam pihenni magam. Már épp nagy nehezen találtam egy pózt, amiben nem sajgott mindenem, majdnem el is aludtam, amikor rám kapcsolták a villanyt és hoztak egy kismamát, aki 1 héttel túlhordta a babáját. Felkentek neki valami gélt, hogy az indítsa a szülést, de amúgy reggel kapott volna oxitocint. Már láttam magam előtt, hogy őt is megcsászározzák… Azért nagyon izgatott is voltam, beleéltem magam a helyzetébe. Tudtam, milyen, mikor tudod, hogy szülni fogsz, de fogalmad sincs, mire készülj, így jó darabig nem tudtam aludni. Szerettem volna valahogy segíteni neki…
Nagy nehezen ismét megnyugodtam, el is aludtam picit, mikor megint behoztak egy kismamát kb. 11 körül, közvetlen mellém. Ő már vajúdott.
Megint felment bennem az adrenalin.
Ott fújtatott mellettem, ami egy tök intim élmény, eleve nem tartozik senkire, ez kb. olyan, mintha nyilvánosan szexelne az ember…
Ez megint egy csomó élményt, gondolatot hozott fel, meg persze a segítés szándékát.
Meg azt, hogy ők most EGYEDÜL VANNAK EBBEN A HELYZETBEN. Ez eléggé felkavart. (Talán, mert én magam is egyedül voltam.)
Eközben kezdtem érezni megint a HÁNYINGERT, majd LÉGSZOMJAT, SZÍVDOBOGÁST, ÁJULÁS SZERŰ érzést.
Be volt csukva az ablak is, így pláne azt éreztem, MEGFULLADOK, nincs levegő.
És zavart ez a testközeli élmény, hogy valaki ott, 1 méterre tőlem vajúdik. Nekem ez túl sok volt.
Szerintem kb. hajnali 1 lehetett, mikor elaludtam. Hajnalban elment ez a kismama, aztán 4.25-kor megint berobbant a nővér elvinni a cuccait, meg ágyat húzott. Innentől nem aludtam kora reggelig.
Reggel semmi bajom nem volt még, zuhanyoztam, ettem, vártam Zolit. Aztán kiderült, az ultrahangra nagyon sokat kellhet várni. Itt kezdtem megint nem jól lenni. De az ultrahang után ez fokozódott, majdnem rosszul lettem, mikor kiderült ez a burokleválás, le is kellett üljek.
Ez a KILÁTÁSTALANSÁG, TEHETETLENSÉG újabb adag érzését váltotta ki bennem.
Mert vérzéssel mentem be, tök jó, elmúlt, azt látni lehet. De azt, hogy a burokkal mi van odabent vagy nem kezd e éppen a méhlepény leválni, azt nem látom!
Hiába engedtek haza, NEM KÖNNYEBBÜLTEM MEG.
Hanyatt fekve már annyira fájt a derekam a kórházi ágy miatt, hogy attól begörcsölt. De nem mertem az oldalamra feküdni, nehogy az is baj legyen.
És visszacsöppenni sem volt olyan rózsás.
Már egy jó ideje, mióta terhes lettem NEM BÍROM rendesen VEZETNI a HÁZTARTÁST. Hónapok óta HEVERNEK a VASALATLAN INGEK a kanapén, a kimosott ruhák a házban. PISZOK és RENDETLENSÉG, TÁRGYAK TÖMKELEGE.
Eleve egyre jobban zavart és kimerítette az idegrendszeremet ez a sok minden.
A kórház letisztultságából, egyszerűségéből hazaérve pedig megint ez fogadott.
Az EL NEM VÉGZETT FELADATAIM SZORONGATÓ SOKASÁGA, a zavaró KOSZ és KUPI, és a gyerekek veszekedése is fülsiketítő, szorongást keltő ingerként hatott.
Inkább csak fokozta a RETTEGÉST, hogy mi van, ha váratlanul Zéti rám ugrik vagy olyasmit csinálnak, ami veszélyes és nekem kiabálnom kell vagy kipattannom az ágyból, hogy erővel elrángassam a tett színhelyéről vagy épp újra elkapom tőle a náthát, hurutot, amitől aztán megint vérzésig köhögök…
Úgyhogy az ITTHONI KÖRNYEZET elsőre sokkal inkább STRESSZ – és VESZÉLYFORRÁSNAK TŰNT, mintsem a gyógyulás potenciális helyszínének.
Este 6-ig aludtam egy picit, de szívdobogva vártam, mikor hívhatom fel a Doktornőmet az aggasztó kérdéseimmel. 18.40 körül vissza is hívott, mindenre válaszolt, és a maga kedves hangjával és lényével sokat könnyített a félelmeimen. Megtudtam például, hogy nyugodtan fekhetek az oldalamon, de lehet azért félig ülő helyzetben is lenni, és azt is felajánlotta, hogy, bár kedden úgyis találkozunk, de ha megnyugtat, szombaton ügyeletben van és szívesen megnézi a babát…
Ennek ellenére is valahogy fizikailag ROSSZUL VOLTAM.
Alig bírtam állni pár percet, hányingerem, SZÍVDOBOGÁSOM volt, úgy éreztem, REMEGEK, KIVER a VÍZ , ELÁJULOK. .
Pedig ettem is, lázas nem voltam, nem véreztem, nem görcsöltem. De ez mégis rettenetesen ijesztő volt, mert a császárom után is ezt éreztem, mielőtt visszakerültem a kórházba. Csak ott tényleg lázas is voltam és volt egy rettenetesen fájó vágás a hasamon…
Egyre inkább HALÁLFÉLELMEM lett, mert NEM TUDTAM, MI TÖRTÉNIK a testemben, pláne, hogy láthatóan a baba is rendben volt, a vérképem is, se vérzés, se görcs nem volt.
Zétit elaltattam, de nem tudtam elaludni.
Egyre csak az járt a fejemben, hogy itt fekszem a sötétben egyedül, messze a kórháztól, NEM TUDOM, MI TÖRTÉNIK és RETTEGEK.
Rettegek, hogy egyszer csak megint arra ébredek, hogy elönt a vér – mint legutóbb, mikor ebben az ágyban aludtam – , és senki nem tud rajtam és a kisbabámon segíteni…
Kikeltem az ágyból, Zoli nem volt kint, és még sírni is alig mertem, nehogy emiatt leváljon még jobban odabent valami.
Elkezdtem a neten keresgélni ezekre a tünetekre a terhesség alatt, aztán valamiért kidobta a pánikrohamot is, terhességtől függetlenül.
És akkor esett le.
Hogy nekem 13 éve egyszer volt már ilyenem!
És minden egybe vágott. Hogy nem jutott ez eszembe!?!
Az összes tünet, a bezártság érzéssel együtt!
És ahogy elkezdtem végiggondolni, mikortól kezdtem rosszabbul lenni a kórházban, rájöttem, hogy a fentebb leírt, aprónak tűnő HÍVÓINGEREK – vetélő majd vajúdó szobatársak, a sok császáros utalás -, a bezártság, meg a saját állapotom, és az, hogy már előtte is egy feszült állapotban voltam, ezek mind ÖSSZEADÓDTAK!
Előhívtak tudattalanul és tudatos szinten egy csomó személyes, traumatikus vagy feszült élményt, amik mind olyan dolgok voltak, ahol a TEHETETLENSÉGEM, KISZOLGÁLTATOTTSÁGOM csúcsra járt.
Ezek apránként adódtak össze, észrevétlenül, ehhez még hozzájött ez a rémisztő burokleválás, és lett belőle egy HALÁLFÉLELEMMEL, FULLASZTÓ BEZÁRTSÁGÉRZETTEL teli TÜNETEGYÜTTES.
Vagyis egy PÁNIKROHAM.
És ahogy ezt szépen végiggondoltam, úgy OLDÓDOTT a FESZÜLTSÉG , MÚLTAK EL A TÜNETEK és jöttem rá, hogy fizikailag jól vagyok és gyógyulok.
Még hallgattam egy kis relaxációs zenét megnyugtatásképp, és vissza tudtam menni f2 körül Zéti mellé aludni.
Könnyen elaludtam, jót is aludtam, ha nem is sokat, és ma a felsorolt tünetek, érzések teljesen visszahúzódtak.
Azért nem mondom, hogy eltűntek, mert tudom, hogy aki hajlamos erre, annak mindig ott lesz ez a hajlam a háttérben, és nagyon tudatosan kell figyelni arra, hogy ez a szorongás ne növekedhessen a kezelhetetlenség határáig.
Még szerencse, hogy viszonylag mély az önismeretem, sokat figyelek befelé (megjegyzem, 18év munkája van már benne) és e mellé pszichológiát tanultam.
Más anyuka már újra a kórházban feküdne és nem egy nyugágyban a szabad ég alatt, jó levegővel, fákkal, virágokkal, madárdallal, tágas térrel és a családjával körülvéve.”
Ez most nem hivatalos leírás volt és nem diagnosztizálás a cél, csak a jelenségre szeretném felhívni a figyelmedet.
Valamint a következőkre:
1. a tudattalan folyamatok milyen elképesztő mértékben befolyásolják az ÉRZELMEINKET, MEGÉLÉSEINKET, GONDOLATAINKAT ÉS TESTI FOLYAMATAINKAT IS.
2. és milyen elképesztő, TRANSZFORMAtÍV EREJE VAN A BEFELE FIGYELÉSNEK!
Ezt az ERŐT tudjuk most megkeresni, feléleszteni, táplálni, ebből lehet meríteni a továbblépésre.
Talán sok, általam kiemelt érzés és gondolat ismerős a számodra.
Vedd észre magadban ezeket! Tudatosítsd és figyeld meg őket!
Hagyd, hogy legyenek, csak figyeld. Talán hoznak valami üzenetet mélyebben elrejtett dolgokról is.
Kapcsolj be egy vezetett meditációt a youtube-on vagy relaxációs zenét és figyeld meg a légzésedet!
Ezek egyszerű módjai a szorongás csökkentésének, ezt most csak érintem, de egy a lényeg:
lehet ezzel dolgozni, át lehet alakítani!
(Ha súlyosnak érzed az állapotot és nem tudsz az említett módokon javítani rajta, kérj szaksegítséget!)
