(Nem, ez most nem egy ezo-bio-spiri poszt a VONZÁS TÖRVÉNYÉRŐL. 🙂 )
Egy ismerős anyuka és egyben kedves olvasóm felhívta a minap a figyelmemet egy témára, ami engem is foglalkoztat. Mégpedig arra, hogy hogyan szabotálják mások a terveinket. Sok esetben anyukák elképzeléseit, terveit lehurrogja a férjük, aki igazából nem engedi a nőt dolgozni, kibontakozni. De vehetjük ezt a példát analógiának bármilyen esetre, amikor úgy gondoljuk, valaki korlátoz minket a cselekvésben, boldogságunkban.
Tegyük fel például, hogy én kitalálom, hogy vállalkozást alapítok. Hajlandó vagyok alaposan utána járni, tanulni, fejlődni érte.
De tegyük fel, hogy a férjem meg azt mondja erre: “Anyukám, nem olyan könnyű az! Ebből úgysem lehet megélni! Majd én keresem a pénzt, te meg neveld csak a gyerekeket!”
Én meg elhiszem neki és elvetem az ötletet. (Közben meg ugye, haragszom rá, hogy nem támogat.)
Hogy, hát igen,
– milyen önző vagyok, hogy a család elé akarom helyezni a munkát, önmegvalósítást
– a nőnek elsősorban az a dolga, hogy a gyereket nevelje, a háztartást vezesse
– a férfinak a dolga, hogy pénzt keressen
– szegény férjem, úgyis annyit dolgozik, nem terhelhetem rá a házimunkát, családot
– a vállalkozás tényleg bizonytalan, veszélyes, kiszámíthatatlan, a szüleim is megmondták
– a férjem haragudna rám, ha önállósodnék
– úgyse lennék rá képes, mert nem tudok eladni/nem értek a vállalkozásokhoz/nem vagyok olyan “vállalkozó típus”
– ésatöbbi.
Na, most nézd végig ezeket a pontokat!
– Miért volnék önző? TÉNYLEG az volnék? Ki mondta ezt nekem?
– Az, hogy vállalkozom és önmegvalósítok, az a család elhanyagolásával egyenlő?
– Ki mondja, hogy a nőknek elsősorban ez a dolga? A férjem? A szüleim? A barátnőim? A másik anyuka az oviból? A szomszéd néni?
– Ki mondja, hogy a férfinak az a dolga, hogy pénzt keressen?
– Nem “terhelhetem rá”? Ő nem abban a házban él? Az ő igényei, kényelme, előrehaladása fontosabbak az enyémnél? Az enyémek eredendően nem olyan fontosak? Ki határozza ezt meg?
– Voltam már vállalkozó? Csináltam róla objektív kutatást, ami alátámasztja, hogy a vállalkozók boldogtalanabbak az alkalmazottaknál? A szüleim is megmondták? Ők vállalkoztak valaha? Ha igen, akkor 2 ember tapasztalata az azonos mindenkiével? (Ja, hogy nem voltak, „csak úgy látják másoknál”…)
– Haragudna a férjem? Miért haragudna? Elfogadható az, hogy a társam, aki elvileg a boldogságomat akarja, az önmegvalósítási törekvéseimet szabotálja?
– Honnan tudom, hogy nem lennék rá képes, ha el sem kezdem, ha sosem csináltad? Honnan tudom, hogy azok, akik csinálják, nem ugyanazokon a fejlődési lépeseken keresztül jutottak el valahova, amit nekem kéne megjárnom?
– Fizikailag akadályoz valami konkrétan a szellemi képességeim fejlesztésében, tanulásban?
Ha végignézzük a fentieket és kicsit elgondokozunk rajtuk, őszintén, akkor láthatjuk, hogy ezek olyan dolgok, amiket elfogadott a társadalom igaznak, a környezetünk igaznak, és amit mi elfogadunk igaznak.
A férjem ugyan nem mondott soha ilyet és mindig támogat mindenben, de még akkor is szembe kell nekem is néznem a többi “igazsággal”, visszatartó erővel.
Csakhogy, ha a fene fenét eszik, akármilyen történelmi előzményre hivatkozva sem mondható ki a fenti állítások közül SEMMI ABSZOLÚT IGAZSÁGNAK!
Ezek olyan igazságok, amiket elfogadunk, de valójában tanult gondolkodási programok, hiedelmek. Amik vagy előre viszik az életünket vagy nem.
Bevallom, ahogy ebbe belegondolok, eláraszt a düh! Érzem magamon is a nyomást és már a hócipőm tele van a magamra vett KELL-EKKEL, azokkal az ELVÁRÁSOKKAL, AMIT ELFOGADTAM IGAZNAK, AMIT MAGAMMAL SZEMBEN TÁMASZTOK.
Az előbb majdnem azt írtam, hogy társadalmi nyomás. Majdnem rákentem erre a “rohadt világra”, hogy elvárja tőlem, hogy minden nap meleg étel legyen az asztalon, hogy reggeltől estig kézműveskedjek a gyerekeimmel, hogy a 6 hónapos gyerekem átaludja az éjszakát vagy a 7 éves tudjon egyedül aludni, hogy megírjam már végre a szakdolgozatomat, hogy minden nap frissen mosott hajjal, talpig sminkben feszítsek, hogy a szüleimnek megértő, empatikus és gondoskodó gyermeke legyek, hogy egyszerre legyek csodás anya, barát, feleség, szakember és üzletasszony. Mit hagytam ki?
És hol vagyok ebben ÉN?! (Najó, szerencsére mindig lázadó voltam és sok minden lepereg rólam de még több mindent cipelek…)
Aztán ebből az áldozatiságból gyorsan a fejemhez is kaptam és magamra szóltam, hogy “hohó, nem pakolgatjuk másra a felelősséget!”
Mert mondhatom ám, hogy “de az anyám/apám/gyerekem/a társadalom, stb.” vár el tőlem dolgokat. És persze, vannak elvárások és a kapcsolatoknak is kölcsönösségen kell alapulnia, amiben mindenkinek teljesülnek az igényei (vagyis nem KELL, de nem árt).
De az, ahogyan én ezeket a magamévá teszem, az CSAKIS AZ ENYÉM.
ÉN ENGEDEM BE AZ ELVÁRÁSOKAT.
ÉN FOGADOM EL ŐKET MAGAMRA IGAZNAK ÉS ÉRVÉNYESNEK.
MAGAMÉVÁ TESZEM őket.
Még akkor is, ha ezek az “IGAZSÁGOK” visszavezethetőek adott esetben “nyomorúságos” gyerekkoromra.
DE FELELŐSEK VAGYUNK A SAJÁT SORSUNKÉRT!
Én is az enyémért, te is a tiédért!
FELELŐSEK VAGYUNK A GONDOLATAINKÉRT!
A HIEDELMEINKÉRT!
AZ ÉRZÉSEINKÉRT!
A CSELEKVÉSEINKÉRT ÉS NEM-CSELEKVÉSEINKÉRT!
FELELŐSEK VAGYUNK AZÉRT, AMIT HAGYUNK, HOGY “MÁSOK MEGTEGYENEK VELÜNK”!
Azért, hogy hagyjuk, hogy elhisszük, hogy ezek korlátozhatnak minket!
Mert ezek a LEGNAGYOBB KORLÁTAINK!
MI MAGUNK ÁLLUNK SAJÁT MAGUNK ÚTJÁBA!
“Nekem ez nem megy.”
“Erre én képtelen vagyok.”
“Nekem ez túl nagy falat.”
“Nem vagyok elég jó/okos/képzett.”
“Ezt én nem tehetem meg.”
“Félek, hogy kudarcot vallok, hogy nem sikerül.”
“Xy ezt és ezt csinálja velem!”
Hogy csak egy párat említsek.
Lehet, hogy ezeket anyám vagy apám ültette belém gyerekként. Sőt, az esetek jelentős részében ez így is van.
De onnantól, hogy FELNŐTT vagyok, ezek az én hatáskörömbe tartoznak.
A fejemben lévő hang az, amivel táplálom ezt a belső monológot.
Igaznak hiszem, ezért mondogatom magamnak.
Amitől még jobban igaznak hiszem.
És ha én annyira, de annyira elhiszem, hogy én ez vagyok, miért várom azt, hogy MÁSOK MÁSKÉNT ÁLLJANAK HOZZÁM?
Ezekkel a hiedelmekkel és félelmekkel szembe kell nézni. Jó erősen a szemük közé!
Gondolkodj kicsit ezeken:
Téged milyen gondolatok, félelmek, szokások korlátoznak?
Mit mond a hang a fejedben, miért nem jó, amit kitaláltál? Miért nem tudod megvalósítani?
Miért nem tudsz változtatni?
Milyen akadály áll előtted?
Fontos tudnod, hogy az akadályok igen jelentős része, amit elfogadsz az életedben adottságként, az legnagyobb részben annak köszönhető, hogy ELHISZED ŐKET.
És milyen érzés, ahogy ezt elolvasod?
Feszültséggel teli?
Ellenállást érzel?
Tiltakozol?
Megijedsz tőle?
Felelősséget érzel?
Bizony, ez felelősség!
Attól még, hogy eddig valaminek nem éreztem a felelősségét, attól még a felelősség az ott van. Dolgom van vele.
Dolgom van a saját érzéseimmel, gondolataimmal, reakcióimmal!
Ahogy MINDENKINEK A MAGÁÉVAL.
AKKOR IS, HA NEM ISMERJÜK FEL.
AKKOR IS, HA NEM ISMERJÜK BE.
AKKOR IS, HA NEM VÁLLALJUK FEL.
És ez nem arról szól, hogy azt akarom, hogy érezz bűntudatot, ha eddig nem így tekintettél magadra, az életedre.
Azt szeretném megmutatni, ami nekem is napról napra újra és újra leesik, hogy ÉN MAGAMÉ VAGYOK ÉS ELSŐSORBAN ÉN TEHETEK AZÉRT, HOGY VÁLTOZZON AZ ÉLETEM.
Ha felismerjük, elismerjük, felvállaljuk, az fogja meghozni a SZABADSÁGOT!
Amikor rájössz, hogy EZ AZ ÉLET A TIÉD!
ÉS AKKOR TELJES EGÉSZÉBEN MAGADHOZ ÖLELED.
Ezt szeretném megmutatni. Ennek a felismerésnek a FELSZABADÍTÓ ÉRZÉSÉT.
