Ma megszültem egy nehéz döntést. Mielőtt azonban kitérnék a részleteire, térjünk vissza oda, hogy mit jelent nekem az ÖNMEGVALÓSÍTÁS ANYAKÉNT.
Korábban írtam már róla, hogy amikor kiskamasz voltam, nem voltak éppen rendezettek érzelmileg a családi körülményeim. Anyukámtól egyszer elhangzott egy olyan mondat, hogy „te vagy az egyetlen boldogságom!”. Más hasonlóak pedig többször is elhangzottak tőle.
Olybá tűnt, mintha ez az egyetlen boldogság mégse lenne neki boldogság, minden esetre akkor is rám nehezedett ennek a terhe. Szakkifejezéssel élve amolyan szülősített gyerekké váltam, akinek a szülője elsírja a saját problémáit és érzelmileg támaszként használja a gyerekét (nem egy egészséges lélektani helyzet, azt hadd szögezzem le).
Ezt a mondatot hallani azonban iszonyatos terhet jelent a gyereknek. Amikor azt érzed, hogy a szülőd boldogságának terhe a te válladat nyomja. Te vagy érte a felelős.
Ha így is érzed, véletelenül se hagyja el a szádat ilyesmi a gyerek előtt, ezt vésd jól a tudatodba! Életre szóló károkat lehet ezzel okozni, kellően „ideális” családi helyzetben elejtve egy ilyen mondatot.
Nos, tehát. Anyukám példájából azt a következtetést vontam le, hogy a gyerek az akadályozza az anya életének kiteljesedését, megvalósítását, boldogságát. Ezért a fejembe vettem, hogy ÉN MÁRPEDIG NEM LESZEK OLYAN, MINT ANYÁM (ugye ismerős ez a mondat?).
Ilyen szempontból nem is lettem olyan, de ezzel át is estem rendesen a ló túloldalára. Hogy úgy mondjam, túltoltam az anyai önmegvalósítást. Ilyen is van. Van, aki semmit nem tesz a vágyaiért, egyéni céljaiért, lehet, hogy nincsenek is neki, valaki meg túltolja. Ez voltam én.
——–
Itt egy pillanatra megállnék, hogy rávilágítsak arra is, hogyan alakul egy gondolat korlátozó hiedelemmé: a saját tapasztalatomat, miszerint az édesanyám egyetlen boldogsága én volnék, semmi más, lefordítottam arra a gondolatra, hogy ha az embernek gyereke van, az akadályozza az önmegvalósításban. És ezt addig mondogattam, míg el is hittem és így kialakult egy alapbeállítódásom a gyermekek felé.
——–
Amikor már vágytam gyermekre, akkor pedig elhatároztam, hogy én nem leszek ilyen, nem adom fel az álmaimat, majd én megmutatom (talán tudattalanul anyukámnak is), hogy lehet gyerek mellett is önmegvalósítani.
Úgy tekintettem erre, hogy ha valaki nem csinál semmi mást kisgyerek mellett, az feladja önmagát. Bizonyos értelemben ez igaz, de nem úgy, ahogy én azt gondoltam.
Tehát ennek megfelelően munka és egyetem mellett vállaltam babát. A munka már az elején kiesett, de Izabella 3,5 hónapos korában kezdődött a második évfolyam. A szülést követő sokk után épp elkezdtem felhőtlenül élvezni a babázást, de a suli gyorsan elvonta róla a figyelmemet.
Amikor ott voltam, bűntudatom volt, hogy nem a gyerekkel vagyok, amikor meg a gyerekkel voltam, akkor azon stresszeltem, mikor fogok tudni tanulni, hogyan tudom teljesíteni a feladataimat. Így aztán nem voltam számára jelen, amit ő meg is érzett és egyre követelőzőbb lett, nem tudta elfoglalni magát. Ezt én viszont fojtogatónak éreztem sokszor és az egyetemen töltött idő elkezdett egyfajta meneküléssé és feltöltődéssé alakulni.
Meg sem tudtam élni, tapasztalni azt, milyen teljes egészében az anyaságra koncentrálni, azt megélni. Nem derült ki számomra, hogy tud-e nekem elég lenni az anyaság önmagában, mert az egésznek eleve azzal a KORLÁTOZÓ HIEDELEMMEL indultam neki, hogy nyilvánvalóan nem lehet elég csak anyának lenni…
Miután befejeztem az alapképzést, megfogadtam, hogy baba mellett még egyszer nem csinálom ezt. Aztán tessék, megszületett Zétény és az első életévében végigtoltam a házunk felújítását. Egy pillanatra sem álltam meg. Utána pedig mégiscsak nekiláttam a mesterképzésnek (annál nagyobb időpocsékolást egyébként nem tudok elképzelni, egy-két kurzustól eltekintve, de legalább elmondhatom magamról, hogy pszichológusként végeztem… Haha.).
Zéti hihetetlenül jól lefoglalja magát egyedül mind a mai napig, ennek viszont az lett az eredménye, hogy szinte teljesen kiesett nekem az ő pici kora.
És most, hogy megszületett Glória, tudom, hogy ő az utolsó baba. Elnézem őt és arra gondolok, sem ő nem lesz soha többet ilyen pici, és a többiek sem lesznek sem babák, sem akkorák, amekkorák most.
Most el kell gyászolnom a sok elvesztegetett jelen pillanatot.
Nem az volt a baj, hogy mással is foglalkoztam, hanem az, hogy akkor is mással foglalkoztam fejben, amikor nem kellett volna.
Úgyhogy baromi óvatosan kell bánni az anyai önmegvalósítással.
Vagy inkább tudatosan. Prioritások mentén.
Továbbra is elkötelezett híve vagyok az anyák önmegvalósításának, de nem minden áron.
Csakis tudatossággal társítva.
Ennek eredményeként érkeztem el a mai döntésemhez.
Mondtam már, hogy 10 éves koromtól kezdve építészmérnök szerettem volna lenni? (míg le nem beszéltek a szüleim) 🙂
Nyilván építész már nem leszek, de a lakberendező képzéssel már ezer éve szemezek és tavaly elhatároztam, hogy ha Glória nagyobb lesz, elvégzem. Igen ám, de a nagyérdemű megszűnteti az OKJ-és lakberendezéső képzést és idén indulnak utoljára kurzusok, utána pedig még senki nem tudja, mi lesz.
Kvázi, ez itt az utolsó esélyem.
Ma meghallgattam az általam kinézett iskolának az online nyílt napját és több ponton is megdobbant a szívem a hallottak alapján.
Aztán a házastársi kupaktanács során átbeszéltük, hogyan is tudnám ezt kivitelezni.
Ha a férjem dolgozik, nagyjából sehogy. Vagy úgy, hogy megint bedarálja az egész családomat az önmegvalósításom. És tudom, hogy ha nekifognék, akkor két évig megint fél szívvel itt, fél szívvel ott lennék. Vagyis sehol nem lennék jelen valójában. Akármennyire is szeretnék belevágni, ez itt a tudatos és felelős döntések pillanata, amikor az ember levonja a tapasztalataiból a tanulságot és aszerint dönt.
Nem akarom elszalasztani Glória itthon töltött éveit.
Nem akarom elszalasztani a nagyok mostani életszakaszát.
Nem akarom elszalasztani azt az érzést, hogy a magam ura vagyok és saját belátásom és időbeosztásom szerint építem fel azt, amit elterveztem (mert terveim azért továbbra is vannak ;)).
Nem akarom, hogy a gyerekeim úgy tekintsenek vissza rám, hogy anya mindig csak a saját dolgaival volt elfoglalva. Így sem foglalkozom velük eleget…
Nem mondom, hogy nem szakad meg a szívem egy kicsit, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó esély.
De ez itt most a tudatos döntések ideje.
És nem, ezt az áldozatot nem a gyerekeimért hozom.
Ne legyünk álszentek!
Az ember azért hoz áldozatot a gyerekéért, mert NEM AKAR ROSSZ ANYA LENNI.
Nem akarom, hogy rám vessék majd felnőtt korukban azt a bizonyos követ.
Igen, felelős vagyok értük, a jóllétükért.
De MAGAMÉRT IS HOZOM EZT A DÖNTÉST, mert az énképembe nem fér bele, hogy azt mondják rólam később a gyerekeim, hogy az önmegvalósításom oltárán feláldoztam az ő lelki egészségüket.
Ez nekik is fontos, de nekem ugyanannyira fontos.
Az áldozatot, amit a gyerekeidért hozol, valójában magadért hozod.
Tehát, amikor áldozatot hozol a „gyerekeidért”, akkor gondold át, hogy NEKED MIÉRT FONTOS, hogy meghozod azt az áldozatot.
Hol vagy te a döntésedben?
Ezt azért is lényeges tudatosítani, mert ezáltal elkerülhető, hogy később számon kérjük a gyerekeinken az „értük hozott” áldozatainkat és rájuk rakjuk boldogságunk vagy boldogtalanságunk terhét.
