Próbálsz magadra időt szánni, de valahogy mégsem az igazi, mégsem tölt fel? Újra beszippant az örvény, és az énidő valójában csak egy múló pillanat a víz felszínén, míg veszel egy levegőt, aztán sodródsz tovább?
Sokszor ez az érzésem, amikor az énidőről beszélünk, hogy csak a mókuskerék pihenésként álcázott alteregóját emlegetjük.
Olyan ez, mintha sebtapaszt tennénk egy csonttörésre.
Nagyon zavar egy ideje ez az érzés, mert valahogy mindig úgy tűnik, mintha az énidő úgy lenne tálalva, hogy ez csak egy kis szükséges töltődés a kaotikus mindennapokban, a kikerülhetetlen mókuskerék okozta fájdalmak és üresség enyhítése végett. Persze nem szükségszerű, hogy mindenkinek ezt kell jelentse – és őszintén remélem, hogy nem ezt jelenti sokaknak -, de azért mégis ezt látom.
Miért zavar ez engem?
Azért, mert mindezzel kimondjuk, hogy a SAJÁT ÉLETÜNK NEM A “MI IDŐNK”.
Az én életem az nem az ÉN IDŐM, ezért helyet kell keresnem magamnak benne.
Dehát akkor kinek az ideje???
Normàlis ez?
Na jó, nem is így teszem fel ezt a kérdést.
Mert az, ami a társadalomban, a világban normális, hétköznapi, az nem azt jelenti, hogy az úgy JÓ vagy, hogy CSAK ÚGY LEHET, KELL CSINÁLNI.
Jóformán az összes szabályt az életünkben, amit igaznak fogadunk el, meg lehet és meg is kell kérdőjelezni!
Ha létezik egyetlen igazság, akkor EZ AZ!
Akkor legalábbis feltétlenül meg kell őket kérdőjeleznünk, ha károsak számunkra és nem segítenek a fejlődés és kiteljesedés felé.
Ha ragaszkodom ahhoz, hogy az élet történik velem és én csak áldozat vagyok, akkor miért csodálkozom, ha nem változik semmi az életemben?
Alapvetően igyekszem tudatosan élni, de most komolyabban elővettem ezt a témát és ahogy megkérdőjelezem a saját igaznak hitt meggyőződéseimet, ahogy a mélyükre ások, egészen elképesztő felfedezéseket teszek magammal és a lehetőségeimmel kapcsolatban.
Tehát, az énidő hétköznapi koncepciójával is ezt tettem. És határozottan károsnak találom az énidő, mint mókuskerék-kiegészítő szemléletmódját.
A Te életed ugyanis egyszeri és megismételhetetlen.
Nem az volna természetes, hogy az egész életed a “te időd”?
Természetesen nem elszigetelten élünk, és nem foglalkozhatunk mindig magunkkal. Tehát nyilván nem arra gondolok, hogy énközpontú életet kellene élni.
Mégis azt mondom, hogy lehet az egész élet ÉNIDŐ!
Hogyan?
Először is úgy, hogy megnézem, mik az igazán fontos dolgok számomra az életemben és ezeket veszem előre a listára.
Ha ezek vannak elöl a listán, akkor nem kifogás az, hogy zajlik az élet és nincs rájuk időm. Mert ha ezek vannak elöl a listán, akkor a zajló élet közben is folyamatosan azon gondolkozom, tevékenykedek, hogy olyan mederbe terelhessem az életemet előbb-utóbb, hogy az időbeosztásom is azt tükrözze, hogy mik a legfontosabb dolgok az életemben.
Most lehet, hogy rögtön azt vàlaszolnád, hogy ” Igen, de…”.
Kérlek, itt állj meg egy pillanatra!
PONTOSAN ismerem ezt, én is számtalanszor mondom, hogy igen,de… Aztán mégis rájövök, hogy az “igen, de…” az csak a változástól való félelem, halogatás, kényelmesség stb. és az ezek mögött húzódó téves meggyőződéseimen alapuló kifogás.
Meglepődnél, milyen szépen, pontosan vissza lehet vezetni ezeket az “igen, de…” kezdetű kifogásokat mélyebb, igaznak hitt, de téves hiedelmekre.
Én is meglepődtem. 🙂 (ebben egyébként coach és pszichológus kollégák kiváló kísérőid lehetnek, de egyedül is rá tudsz nézni ezekre).
Mondok egy példát. Tegyük fel, hogy van egy vacak munkám. Utálom az egészet, nincs időm a családomra mellette. Az nem válasz, hogy “dehát dolgozni kell”. Az sem válasz, hogy “mit csinálhatnék helyette?”, mint ahogy az sem, hogy “ebben az országban nincsenek lehetőségek”.
Számtalan példa bizonyította már a világtörténelem során, hogy lehetetlen helyzetben lévő emberek is képesek megszerezni az irányítást a saját életük fölött.
Ezek a válaszok csupán korlátozó hiedelmek.
Amik addig élnek, amíg el nem határozom, hogy márpedig én leküzdöm őket és addig keresem a megoldást, amíg nem találok egy olyan lehetőséget, ami felé elindulhatok.
A gödörben ülve ugyanis a kilátás igen korlátozott.
És az is marad, míg az ember a gödör alján ücsörög.
De amíg ott ücsörgök és duzzogok, mint egy kisgyerek, hogy hej, de elbánt velem az élet, addig az sem fog tudni kihúzni, aki nyújtja felém a kezét. Sőt, a lehorgasztott fejem miatt lehet, hogy észre sem veszem a segítő kezeket.
Mint ahogyan azokat a lehetőségeket sem látom a gödörben ülve, amik a gödrön kívül vannak. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam az életben.
Persze vannak nagyon extrém élethelyzetek, de szeretjük a sajátunkat annak tekinteni, legalábbis míg rá nem jövünk, hogy van a mienknél sokkal extrémebb.
Tehát addig, amíg én vagyok az áldozat, a világot hibáztatom és valamiféle mágikus pirulára várok, hogy az majd megoldja minden problémámat és enyhíti a fájdalmamat, addig elmegy mellettem az élet és a változásra való tényleges lehetőség.
Nem azt mondom, hogy nem lehet a negatív, rossz érzéseket átélni, megélni!
Sőt, azt mondom, hogy szinte kötelező megélni őket!
Fontos részük a pszichés jóllétünknek és fejlődésünknek.
De AZ ÉRZÉSEINK NEM ÖNMAGUKÉRT VALÓK.
AZ ÉRZÉSEINK ÚTJELZŐ TÁBLÁK!
A negatív, kellemetlen érzések megmutatják, hogy ez most itt nem jó nekünk.
De ha velük maradunk és sokat ücsörgünk a gödör mélyén a társaságukban, akkor el fogjuk hinni, hogy ez a valóság, ennyi az élet, és akkor az arra járóknak is egyre csak azt fogjuk hajtogatni: “nézd, de szar nekem, ezen nem lehet változtatni!”.
A szerencsétlen meg hiába mondaná nekem, hogy “gyere, mutatok valamit, itt kint mennyi minden van, amiről még sosem hallottál”, nem fogom neki elhinni, ha nem állok fel.
Van egy kedvenc mondásom: Akinek kalapács van a kezében, az mindenben szöget lát!
Ha a rosszra fókuszálunk és abban a hitben élünk, hogy az élet, a világ összeesküdött ellenünk, akkor minden lehetséges esetben meg fogjuk látni azt, ami ezt alátámasztja.
És természetesen ennek az ellenkezője is igaz: ha elhiszem, hogy képes vagyok irányítani a sorsomat és az élet mindig tartogat lehetőségeket, akkor úgy „állítom be a nézőkémet”, hogy ezeket a lehetőségeket keresem és észre is veszem.
Mondhatnám ezt vonzás törvényének, de igazából ez egy annyira klasszikus és hétköznapi pszichológiai jelenség, hogy csak úgy ordít. 🙂
Ezt hívják FELELŐSSÉGVÁLLALÁSNAK.
Hogy elfogadom azt a tényt, hogy addig nem fog senki segíteni kimászni a gödörből, amíg én NEM DÖNTÖK ÚGY, HOGY KI AKAROK MÁSZNI.
Tehát, ha eldöntöttem, hogy kimászom a gödörből és megvannak az igazán fontos dolgok is, akkor azt is meg kell néznem, hogy hova szeretnék eljutni az életben. Ez nem önmagában a kocsi-ház-család tipikus célját jelenti, hanem egy olyan jövőképet, víziót, ami által teljesnek, értelmesnek érezhetem az életemet. Egyébként a prioritások is kapcsolódni szoktak ehhez a vízióhoz.
Namármost. Ha ilyenünk nincs, akkor végső soron továbbra is csak történik velünk az élet és legfeljebb irányítgatjuk, de nem tudatosan, az értékeinkre alapozott jövőkép felé kormányozzuk.
Ha pedig nincs vízió, jövőkép, akkor ebben az éldegélésben könnyen szétforgácsolódnak az energiáink és kimerültnek érezzük magunkat, miközben azt érezzük, nem halad az életünk, nem értünk el semmit. Ha nem építjük az életünket jó alapokra, akkor nem is lesz benne kellő erő és szilárdság.
És ilyenkor vesszük ki magunknak az „énidőt”, kvázi-töltődésként, hogy utána visszaugorjunk az energiazabáló mókuskerékbe. (Ugye mondanom sem kell, hogy a mókuskerék attól mókuskerék, hogy a mókus csak tapos és tapos, rohan egy csomót, rettenetesen kimerül, miközben nem haladt valójában sehova…)
Sebtapaszt a csonttörésre.
Holott ahhoz, hogy az egész életem az ÉN IDŐM legyen, valójában arra van szükségem, hogy
1. legyen egy vízióm, jövőképem arról, hogy hova akarok eljutni, kivé akarok válni, ami a legbelsőbb értékeimen alapszik
2. felelősséget vállaljak ennek eléréséért (mivel más nem fogja helyettem megvalósítani önmagam)
3. az életemet a prioritásaim irányítsák (=belül mindig tudjam, hogy az átmeneti időszakokban is mi az a nagyobb cél, ami felé haladok)
Ez ennyire egyszerű és közben mégis nagyon bonyolult, míg kibogozzuk a szálakat.
A továbbiakban erre fogok kísérletet tenni, hogy ehhez segítséget adjak.
